Debreczeny György konok túlélő lírikus. Költészetének avantgárd gyökerei messzire nyúlnak, a múlt század végére, amikor is a szerkesztőségek körül egyre több fura tekintetű, különösen viselkedő, tétova figura lábatlankodott, akiknek a hivatalos álláspont szerint talán jobb lett volna meg sem születniük. Ezek az amúgy szeretetre méltó különcök sem a létezés kozmikus iszonyával, sem a magánéletük hullámveréseivel, sem az őket körülvevő sunyító társadalommal nem tudtak mit kezdeni. Vagy öngyilkosok lettek, vagy az írásba menekültek. Esetleg mindkettő bekövetkezett, természetesen fordított sorrendben. Ja, és Mr. Alkohol is megtette a magáét. Ezek a visszhangtalanságban alkotó ködlovagok a társadalom peremén éltek, a korabeli irodalmi kánon perifériáján alkottak, önként vállalt kirekesztettségben, keserű magányban, ugyanakkor csendes szenvedéstörténetüket megjelenített belső világuk sziporkázó szellemi intenzitása és formai gazdagsága kísérte.

   Debreczeny Györgyben erősebb volt az életösztön, ő az írást választotta, precízen adagolt iróniája műveibe menekítette. A hagyományos metódusú, akadémikus elemzéssel éppen ezért nem érdemes közeledni ezekhez a versekhez. Makacsul ellenállnak a viviszekciónak. Akárha lepkeszárnyról kapargatva gyűjtögetni a hímport. Bennük a látszólag lazán felpetárdázó asszociációkat valami meglepően erős, megismerhetetlen eredetű kohézió tartja össze. Talán az ihlet.

   Ebben a kötetben alkalmanként nemcsak frivol, hanem véresen komoly a játék.    

   Hátborzongató.

   Olykor.

Köves István